3. fejezet - Új élet

*Drippy*

1993. július 6., 23:53
Valami borzalmas volt. Csak sodort és sodort a tenger. Jó úszó voltam, de ezeket a hullámokat még én sem tudtam uralni. Egyszer csak beleütöttem valamibe a fejem. Minden elsötétült.
1993. július 7., 0:02
Emberek sokasága vett körül, mindenki zavartnak és zaklatottnak tűnt.
- Hol vagyok? - kérdeztem erőtlenül.
- Életben van! Elájultál, mi pedig észrevettünk. Hogy hívnak?
- Drippy... Drippy a nevem.
- Értem. Drippy, üdvözlünk a csapatban. Én Seth vagyok, ők pedig Katharina, Joshua, Elizabeth, és Juliet.

1995. július 28.
Valami eszméletlen volt a buli! És az, hogy megjelentek az újak.... még eszméletlenebb! Nagyon jó fejek, különösen Jenna és Blaise, bár látszott rajtuk, hogy valami nem stimmel velük. Mindegy. Le is írom, mit gondoltam akkor.


Éppen a buli zajlott, amikor megjelent két idegen. Egy vörös hajú, zöld szemű, alacsony és valami bomba csaj lépkedett felénk, mellette egy irtó helyes, magas, barna hajú srác. Mind a ketten csurom vizesek voltak, a csajszi hajából csöpögött a víz, és kócos volt. A dressz testukre simult, így könnyen kivehető volt az alakjuk. Teljesen összeillettek.
Amikor megérkeztek, nagyban ment a buli, de a zenét lehalkították.
- Ti kik vagytok? - kérdezte tőlük Seth, Lizzie barátja.
- Én Jenna Cady Holbrook, ő pedig a... a... a barátom, Blaise Benneth.
Jenna kissé baggatott, és zavarban volt, akárcsak Blaise. Utána már mgefogták egymás kezét, a csaj pedig intett neki. Nem értettük. De mindegy, nem a mi dolgunk.
- Honnan jöttetek?
- Hát, az elég kacifántos sztori. Elvileg Sydney-ből, de az ősök elküldtek egy táborba az isten háta mögé, és onnan. Elkapott egy hullám, aztán még egy, és kisodort minket ide. Szörnyű volt.
Nahát! Mi is pontosan így kerültünk ide!
- Mi is ugyanígy kerültünk ide. Mindenki, más-más országból. Ez a lényege ennek a szigetnek. A túlélés. Együtt.
- Akkor hát nem baj, hogy itt vagyunk?
- Nem. Miért lenne az? Most küldjünk vissza titeket is a tengerre? - röhögött Juliet, és én is megmosolyogtam.
- Üdv a csapatban. Nagyon kevés az esély, hogy bárki is megtalálna titeket - nyújtotta a kezét Joshua.
- Örülünk neki - válaszolt Blaise mókásan.
A buli folytatódott, ment midnen a régi kerékvágásban, csak nekem kattogott az agyam. Végül arra jutottam, hogy odamegyek hozzájuk.
Beszélgettünk egy darabig, bemutattam nekik a többieket, majd kijött szóra Ms. Veatch. Nem bírom azt a nőt, ő juttatott ide minket is. Grr!!! Azzal a platinaszőke hajával, a rikácsoló hangjával senki sem bírt megbarátkozni. Amikor pedig elengedett bennünket játszani a tengerbe, le se sz*rt minket. Erről ennyit.


Most pedig vissza a mára. Reggel kissé kellemetlenül ébredtem, mint általában. Én vagyok az, akinek olyan a szőke haja, mintha agyon lenne tuppírozva, vagy kreppelve, pedig nem csinálok vele semmit, ez ilyen természetes. Ugye itt nincs áram, nem tudom kivasalni, csak annyit tenni neki, hogy jól átfésülöm, a tengerbe átöblítem, és hagyom megszáradni, közben pedig fésülgetem. Ez így megy 3 órán keresztül, majd felkötöm. Kicsit nagyobb darab is avgyok, mint a többiek, egyáltalán nem vagyok csinos, és így is fogytam rengeteget, de még mindig nem értem el azt a szintet, amit a többiek produkálnak. Hajjj.... Sajnos, de ez van :(
A többiek is kezdtek ébredezni, viszont az újak nem. Egyébként az éjjel megérkeztek Jenna és Blaise barátai is, Casidy, Hayley és Wen. Egy ideig nem hittem el, hogy Hayley és Jenna nem ismerik egymást, mert annyira hasonlítanak, hogy azt lehet rájuk mondani, hogy ikrek. Mindegy. Szóval az újak nem ébredeztek. Gondolom, megszokták a késői kelést. Mi sosem tudjuk, hány óra van, itt nincs áram, ahogy azt már említettem. Elkezdtem keltegetni őket. Jenna kissé megijedt, amikor meglátott, a sikolyára pedig mindenki felébredt.
- Te jószagú Úristen! Egy döglött hal van a hajadban! - mondta kissé nyugtalanul Casidy, Hayley pedig majdnem elhányta magát. Én már megszoktam, úgyhogy egész egyszerűen kivettem a loboncomból és eldobtam.
- Fúj!
- Oáh!
- Eeee!
Ilyeneket hallottam az újaktól. Hát persze, nincsenek még hozzászokva. Még...
- Figyelem mindenki! - kiáltotta el magát Juliet, mire mindenki odafordult. - Ott egy hajó!
Juliet sűrűn képzelődik, de most nem. Nem viccelt, és nem képzelődött. Tényleg ott volt egy hajó. Egyenesen a sziget felé jött. Hosszú-hosszú évek óta ez az első alkalom, hogy hajót látunk errefelé. A sziget szélénél felcsapta a vizet egy kicsit, majd amikor leállították a motort, lejött a fedélzetről egy csomó ember, fiúk és lányok, mind kamaszok.
- Sziasztok. Alexander Clark vagyok, a hajóúti szállítók egyik tagja. Ez alatt azt kell érteni, hogy a térképen nem feltüntetett kis szigetekről szedjük össze az ott ragadt  embereket és szállítjuk haza. Szálljatok fel a hajóra, ott van élelem, mosdó, fürdőszoba, ahol normálisan megtisztálkodhattok, és élhetitek a régi életeteket. Egy orvos ki fog vizsgálni mindannyiótokat, vérképet csinálnak, röntgenképeket, ultrahangot, és minden fajta vizsgálatot. Szálljatok fel.
Meg sem álmodtam volna, hogy egyszer ez a pillanat is eljön. Pedig eljött.
A szobákban négy ágy volt, mi Casidyvel, Hayley-vel és Jenna-val voltunk együtt. Megengedték, hogy kezdjem én a fürdést. Jaj, de régen láttam már zuhanyrózsát! Ahogy beálltam a forrú zuhany alá, végigcsorgott rajtam a víz. Jaj, de jó volt végre normálisan lefürödni! Tusfürdő, normális víz, szivacs! A lábkörmöm is eléggé megnőútt, úgyhogy azt is rendbe tudtam tenni. Gyönyörűen lesúroltam a talpamat, meg minden... Olyan jó volt felfrissülni. A hajamat is illatos samponnal mostam meg, majd hajszárítóval szárítottam be. Már nem volt olyan loboncos, mint a sósvíztől, még hosszabbnak is tűnt, de a hullámok nagyobbak voltak benne. Ahogy elnéztem magam a tükörben, rengeteget fogytam, amióta a szigeten vagyok, de mégsem annyit, hogy olyan alkatom legyen, mint a többieknek. És persze teljesen lebarnultam. Olyan jó volt már végre törülközőbe törülközni! Tiszta, puha... Nagyon jó volt. És még új ruhák is voltak! Ami jelen esetben nekem egy farmer rövidgatyát jelentett fehér papuccsal és felsővel. Amikor kimentem a fürdőből, Jenna az ágyban fekve újságot olvasott, Hayley és Casidy pedig beszélgettek. Mindenki felfigyelt rám. Nem mondtak semmit, ez kicsit nyomasztott. De miért is mondtak volna? Mit vártam? Ők csajok! Ők 16 évesek, én meg 19, csak úgy mellékesen.
Jenna, Hayley és Casidy egyszerre mentek be a fürdőbe (?), és én annyira unatkoztam, hogy inkább lementem a fedélzetre, ahol az orvos már várt a rendelőjében. Egy külön kis szoba volt kialakítva neki, amiből 3 ajtó nyílt. Egy mosdó, egy vetkőző, és egy röntgen.
- Drippy Beckers - válaszoltam a "Mi a neve?" kérdésére a dokinak.
- Születési dátum?
- 1986. május 17.
- Mióta van a szigeten?
- 3 éve.
- Oké. Ezt most be fogom önnek adni, nem fog fájni, csak egy kis szúrást érez majd - mutatta fel a doki a hatalmas tűt, amitől majd' elájultam. Nem nagyon éreztem, de utána nagyon feldagadt, és bekékült. Fura.
- Most feküdjön fel arra az ágyra - mutatott arra az ágy félére, ami az orvosi rendelőkben van.
Először a fogimat vizsgálta meg, és meglepetten tapasztalta, hogy egynek sincs baja. Aztán egy izét dugott le a torkomon, mint kiderült, megtükrözte a gyomromat. Valami nem volt rendben, éreztem, mivel a dokinak megremegett a keze, és az egyik ponton nagyon figyelt valamit.
- Hi högéht hokhor uhr? - kérdeztem. Egyébként "Mi történt, doktor úr?" lett volna a kérdésem, de a cső miatt nem tudtam normálisan feltenni.
- Drippy. Maradjon nyugton, ez lehet fájni fog kicsit, de muszáj megtennem.
Valami nagyon elkezdte szúrni belülről a gyomromat, annyira, hogy kénytelen voltam felvisítani.
- Lélegezzen mélyeket, Drippy - mondta, de nem nagyon tudtam mit tenni. Egyszerűen nem ment. - Drippy, hall engem? - kérdezte, de a hangja egyre halkabb volt. - Drippy, jól van? Drippy? - utána már nem hallottam semmit, mert minden elhomályosodott, majd elsötétült.
Ugyanott ébredtem fel, ahol voltam, de most már nem volt a számban a cső, és a hasam sem fájt.
- Doktor úr... Mi történt?
- Semmi különös, csak elájult. Előfordul.
- Nem úgy. A gyomrom.... Mi történt vele? Miért fájt annyira?
- Nyugodjon meg. Még nem biztos, de feltételező, hogy gyomorrákja van, Drippy.
Megállt bennem az ütő. Én rákos? Hogy a...? És miért?
- Megröntgenezzük. De az is lehet, hogy csak összeszedett valami betegséget, még nem lehet tudni. Leveszünk egy kis vért, majd vizeletmintát, és kiderítjük. Rendben? Nincs semmi baj?
- Persze, minden a legnagyobb rendben...
Nagyon rosszul éreztem magam. A képnek 1 óra kell, mire elkészül, és még 1 óra, amíg megcsinálja a vérképet és a mintát, és csak holnap lesz eredmény.
- Hé, te ott! A szöszi! - kiáltott rám valaki a fedélzeten, mire megfordultam, és egy idegen sráccal találtam szembe magam. Kicsit messzebb állt tőlem, de engem figyelt hatalmas, kék szemeivel. Valahonnan ismerem ezt a srácot... - Hogy hívnak? - lépett közelebb hozzám.
- Drippy. Téged?
- Drippy? Drippy Beckers?
- Igen. Honnan tudod? - ahogy ezt kérdeztem, beugrottt valami. - Dom! - öleltem meg.
- Szia hugicám - suttogta.
Már három éve nem találkoztunk. Pontosan az eltűnésem óta. Dominic négy évvel idősebb tőlem, és mindig is jó bátyám volt. A kék szemünk ugyanolyan, és a stílusunk is. Neki kicsit barnásabb a haja, és egy fél fejjel magasabb tőlem, de amúgy összességében nagyon hasonlítunk. Kívül-belül. Le se tagadhatnánk, hogy tesók vagyunk. És nem is akarjuk :)
- Megfojtom azt, aki miatt nem találkozhattunk 3 évig.
- Nem kell, minek? Nincs értelme. Azzal mivel vagy előrébb? Bedugnak a börtönbe? - röhögtem.
- Jogos. Amúgy mi történt az elmúlt három évben veled? Mesélj valamit.
- Semmi különös. Nagyon rossz volt ott élni. Veled?
- Hát öhm, nem is tudom, hogy mondjam el... Megkértem Bianca kezét - hadarta.
- Mi? Komolyan? Miért nem ezzel kezdted? Esküvő?
- Úgy akartuk, hogy előbb kerülj elő, és megtartjuk, ezért jelentkeztem ebbe a munkába, és felvettek. Úgyhogy majd megtartjuk. Te leszel az egyik koszorúslány.
- Ki lesz a másik? Hányan leszünk?
- Gina és Vanessa, tudod, az uncsijaink. Meg a kicsi megy legelöl, Daisy.
- Ki az a Daisy? - kérdeztem, mert nem tudtam, hogy van olyan rokonunk. A válasza eléggé meglepett, ott helyben összeestem.
*Loretta*
Éppen mosogattam, amikor megcsörrent a telefon. Kimentem a nappaliba, hogy felvegyem, hiszen ez még a régi fajta, vezetékes mobil. Drippy lányom eltűnése után nem nagyon érdekelt minket a divat és az elektronika, így a telefont sem cseréltük le.
- Loretta Haward, tessék.
- Szia, anya. Képzeld! Azt hiszem, láttam Drippy-t!
- Miről beszélsz? Biztos vagy te abban, vagy csak megint képzelődsz, fiam?
- Nem, ez biztosan ő. Nagyon hasonlított rám, jól meg is néztem az arcát. Az egyik szigeten találtunk rá, ahogy jó pár kamaszra még. Biztos, hogy ő Drippy, most ment be az orvosiba.
- Hmm... Majd hívj vissza, ha végleg megbizonyosodtál róla.
- Rendben van, anya.
Már kezdtünk beletörőfni Josh-sal Drippy eltűnésébe. Ha Dom nem téved, akkor újra láthatjuk. Annyira szerettem fésülgetni a dús loboncát, annyira aranyos volt, még amikor kicsi volt. Bánom, hogy haragudtam rá, amiért kitörte a cipőm sarkát. Csak egy cipő volt, és én mégis jól leszidtam és ki is kapott. Nem kellett volna. Nem kellett volna elküldenem a táborba sem, sose volt ő olyan rossz gyerek.
Amikor Daisy megszületett, boldog voltam, és egyben szomorú is. Daisy nagyon hasonlít Drippy-re, ugyanazokat csinálja, mint ő. Amikor ránézek, mindig Drippy jut az eszembe. Annyira kis aranyos volt. Ha újra láthatnám... Csak még egyszer, utoljára...

Később megint csörgött a telefon, én pedig régi jó szokásomhoz híven felvettem. Nem hittem a fülemnek.
- Szia anya.
- Drippy kicsim! Jaj, de jó hallani a hangodat! Minden rendben? Jól vagy?
- Igen. Vagyis hát... A gyomromban talált valamit az orvos. Még nem tudjuk, mit.
És ez a pillanat volt az, amikor kiesett a telefon a kezemből, én pedig egy helyben maradtam. Tessék? Komolyan? Ez nem... Ez nem lehet!
- Anya, itt vagy? Anya! Anya!
- Persze...
- Mi a baj? Valami rosszat mondtam?
- Drippy... Azt hiszem, örökölted nagymama betegségét...